Tiblets Oeleta legszívesebben sikítana, ám kezével eltakarja száját. Tsadu eltűnt, a szamárhölgyet kikötő zsineg pedig a földön hever. Az éjszakai vihar megrémítette az állatot.
A bádogdobozokat szétszórta a szél, a vihar pedig letépte az istálló tetejét és leterítette az udvarban ültetett kukoricát. Az esős időszak, a Mahar közepén járunk.
Tiblets Oeleta felkapja a szoknyáját majd az agyagkemence mellett és az autóabroncsokból épített kapun elszalad az eritreai alföld, Fithi falu mögött kezdődő halványzöld szavannája felé. Éjszakánként néha hiénák és leopárdok ólálkodnak a kunyhók körül.
A nőstény szamár a legértékesebb jószág, amelynek Tiblets Oeleta valaha is tulajdonosa volt. Ez a szamár számára életbiztosítást és a jövőt jelenti számára. Ha bármi is történne az ő szeretett Tsadujával, minden újra olyan lenne, mint régen: éhezés és szomjúság. Visszatérnének vállára és kezeire a véraláfutások, amelyek négy évvel ezelőtt még arról árulkodtak, hogy minden nap vizet kellett hordania a faluba. Kilométereken át, zsinórral a hátára kötözve, hőségben és porfelhőkön keresztül cipelte a 20 literes sárga bádogtartályt.
Időközben a 48 éves asszony már szinte el sem tudja képzelni, hogy valaha végletekig elcsigázott ember volt – számára teljesen idegen az a nő, akit elhagyott a férje, pirkadatkor a szomszédba járt kölest koldulni és kövek között őrölte lisztté azt a maréknyi magvat, amit sikerült összegyűjtenie. Gyakran pedig egy sovány, csomónyi köleskásánál sem tudott többet enni adni két fiának és három lányának.
Aztán egyszer csak ott állt előtte Tsadu. A szamárcsikó, amelyet ajándékba kapott és füleivel nekidőlve a szoknyáját rángatta. Olyan szerény igényei voltak, hogy a szavanna sovány füve is elég volt, hogy felnőjön.
Egy év után aztán Tsadu megellette első kicsinyét. Tiblets a piacon adott túl rajta. A kapott pénzből két kecskét vásárolt, amelyek tejét a faluban árulta. Az így szerzett nyereségből aztán két tyúkot vett. Tsadu eközben egyszerre négy vizes hordót hordott haza a folyótól. Tiblets eladta a víz egy részét, a maradékkal pedig guavát, tököt, babot és cukinit termesztett a kertben; a gyerekek így végre megint háromszor ehettek minden nap. Tiblets kibérelt egy darab szántóföldet, rajta már kölest termeszt és a jobb években többet arat, mint amennyire szüksége van a túléléshez.
Korábban Tiblets naponta legfeljebb két nakfát, átszámítva tíz eurocentet keresett; ma már naponta 50, néha akár 100 nakfát is elér bevétele. Az elcsigázott koldusnőből üzletasszony lett.
ERITREA A VILÁG legszegényebb országai közé tartozik. Az ENSZ becslése szerint az aszályokkal gyakran sújtott, az Afrika Szarván fekvő ország négymillió lakosának kereken a fele függ élelmiszersegélyektől. Csaknem minden második gyermek alultáplált, minden tizedik pedig az ötödik életéve előtt meghal. Az eritreai nők átlagosan több mint öt gyermeknek adnak életet; az anyák közül minden harmadiknak, mint ahogy Tiblets Oeletának, férfi segítsége nélkül kell életben tartania a családját.
A válási arányszám ugyanis meglepően magas egy olyan országban, ahol a lakosság fele az iszlám, a másik fele pedig az ortodox keresztény vallást követi. Ráadásul számos apa esett el a 30 évig tartó, Etiópiával folytatott függetlenségi háborúban. Formálisan 1993-ban, egy nemzeti referendum nyomán kiáltották ki a függetlenséget. Öt évvel később aztán újra kitört a háború, egy izzó határkonfliktus jelenleg is akadályozza a teljes békét.
NŐK IS hadba álltak, hogy megakadályozzák országuk, a korábbi olasz, majd a brit gyarmat alá került Etiópia annekcióját. Olyan nők, mint Tsion Ocbamichael.
Az 54 éves asszony jelenleg az 1979-ben katonaviselt nők által alapított eritreiai nőszövetség, a HAMADE (NUEW) szociális és egészségügyi részlegének vezetője. Az ország nyugati tartományának fővárosában, Barentuban található irodájában Tsion Ocbamichael kifejti a Hamade céljait, amelynek jele egy kezekbe font nőt ábrázol.
A kivételes helyzet, a pusztítás és a nélkülözés – meséli Ocbamichael –a férfiakkal egyenrangúvá tették a nőket a háborúban. „Szoros közösségben éltünk, mindannyian rövid hajat, keki színű nadrágot és gumiabroncsból készült szandálokat viseltünk. A nők teherautókat javítottak, fegyvert hordtak vagy a harcvonalban küzdöttek, és a férfiak is mostak, növényeket gyűjtöttek, zöldséget főztek.”
A háború után – „úgy, ahogy a hagyományok akarták” – újra visszaállt a nemek közötti régi viszony. A férfiak visszaküldték bajtársaikat kenyeret sütni, kosarat fonni, vizet hordani, vagy az erkölcsös fejkendő mögé – és igen gyakran a nyomorba taszították őket.
Tsion Ocbamichael, aki a katonai táborban tanult meg írni és olvasni, bő nadrágokhoz és ingekhez szokott hozzá. És ahhoz is, hogy asztalánál ül a férfiakkal, kimondja a véleményét, és saját maga is pénzt keres. A HAMADE-ban tevékenykedőknek azt a kérdést kellett feltenniük: Vajon mi biztosíthat megélhetést és megbecsülést a falvakban élő nőknek, az egyedülálló anyáknak, s a hadiözvegyeknek.
A válasz: szamarak!
1995 óta a Hamade 5500 szamarat ajándékozott eritreai nőknek. Szerény igényű állatok ezek, így kiválóan alkalmasak a pénzkeresésre. Egy szamár kereken 2200 nakfába kerül, ez 110 eurónak felel meg. Ezért az összegért az egyedülálló nőknek egész életen át gyűjteniük kellene.
Szerzői joggal védett: Ami Vitale
Szerző: Susanne Krieg
(Forrás: GEO Magazin)
(Fotó: www.bestourism.com)
A részleteket 
Hozzászólok