Az orosz kutatók először a 2000-es évek elején fedezték fel azokat a gyűrűket műholdfelvételeken, ám azután vált a jelenség nemzetközi tanulmányozásának témájává, hogy a Nemzetközi Űrállomáson az űrhajósok 2009 áprilisában két jéggyűrűt fényképeztek.
Miközben a gyűrűk keletkezésének magyarázatára összeesküvéselméletek is születtek, addig az évtizedekig gyűjtött műholdas adatok és helyszíni vizsgálatok rávilágítottak arra, hogy miért alakulnak ki ezek a furcsa képződmények. A helyszíni mérések eredményei szerint a jégtakaró alatt meleg vízörvények alakulnak ki.Az örvény központjában a jég nem olvad – bár a víz meleg –, mert az áramlatok gyengék, de az örvény szélén az áramlatok erősebbek, és ott a melegebb víz hatására a jég gyorsabban olvad.
A terepi munka során orosz, francia és mongol kutatók lyukakat fúrtak a jéggyűrűk közelében, és érzékelőket telepítettek, amelyek képesek a vízoszlop hőmérsékletét és sótartalmát 200 méter mélységig mérni. Az örvényekben a víz általában 1-2 Celsius fokkal volt melegebb, mint a környező víz. Azt is megállapították, hogy az örvények lencse alakúak, ami az óceánban gyakori, a tavakban azonban ritka.
Mi okozza az örvények kialakulását?
A kutatócsoport azt vizsgálta, hogy mi okozza az örvényeket, és a meteorológiai és hidrológiai adatok elemzéséből azt állapították meg, hogy ezeknek az örvényeknek a kialakulása ősszel kezdődik, még mielőtt befagy a tó. Valószínűleg tartós szelek és bizonyos folyók vízbeáramlása miatt alakulnak ki. A tópart és a tó fenekének alakja szintén szerepet játszik annak meghatározásában, hogy az örvények hol alakulnak és hogyan mozognak.
Az alábbi Landsat kép egy jéggyűrűt ábrázol a tó középső részén, 2016. április 1-jén. A gyűrű vékony jege sötétebb és átlátszóbbnak tűnik, mint a belsejében lévő fehérebb, vastagabb jég.
Ez a gyűrű nem csupán tudományos különlegesség; súlyos veszélyt is jelent, mivel az oroszok télen gyakran tehergépjárművekkel közlekednek a Bajkál-tó jegén. Valójában néhány héttel a műholdas kép elkészítése előtt egy kisteherautó a jéggyűrű szélén süllyedt el, mert alatta beszakadt a meggyengült jég; a sofőr és az utasok megmenekültek. Néhány nappal később egy másik jármű alatt is beszakadt a jég (a fenti fénykép).
Annak érdekében, hogy jobban megértsék, hol és milyen gyakran jönnek létre az óriási jéggyűrűk, a tudósok 1969-ig visszamenőleg tanulmányozták a Bajkál-tóról készült műholdképeket, és tucatnyi gyűrűt azonosítottak. A legtöbb gyűrű márciusban vagy áprilisban jelent meg, átmérője kb. 5–7 kilométer volt– túl nagy ahhoz, hogy felismerhető legyen a felszínen, de felülről könnyen látható. Néhány gyűrű ideiglenes volt, egy-két napig tartott, míg mások hetekig vagy hónapokig megmaradtak.
A tudományos közösségekben és a sajtóban egyaránt vitatott elmélet szerint a gázhidrátok – a tó fenekén található jégszerű metán forma – szerepet játszhatnak a gyűrűk kialakulásában. Amikor a Landsat és a MODIS műholdas képtár archívumát átvizsgálták, a tudósok több olyan területet azonosítottak a tó sekély részein, ahol a feltételek nem megfelelőek a gázhidrátok keletkezésének. Óriási gyűrűket fedeztek fel a Mongóliában a Hövszgöl-tóról és az orosz Tyeleckoje-tóról készült műholdfelvételeken is. Mindkettő sekélyebb, mint a Bajkál-tó, és nem ismert a gázkibocsátásuk.
https://earthobservatory.nasa.gov/images/146220/baikals-giant-ice-rings
A részleteket 
Hozzászólok