A bükk, tölgy és gyertyánfák alatt vagy a fennsíkokon sétálva állatokkal – legalábbis gerincesekkel – sokkal ritkábban találkozunk, mint akár egyes növényritkaságokkal (pl.: a nemzeti park címerében is szereplő szártalan bábakaláccsal).
De túrjunk csak bele az avarba! Rögtön számos ízeltlábúra akadhatunk: százlábúakra, pókokra, hangyákra. Ugyanitt tanyázhatnak különféle házas- vagy meztelencsigák: legismertebbek a városi zöldfelületeken is megélő éti- és óriás meztelencsiga, de csíkos házú fajokra is lelhetünk (pl. pannon csiga). Igazi ritkaság viszont a hatalmasra növő kék meztelencsiga. Korhadó fatörzsekben szarvas- vagy orrszarvúbogár, hűvös szurdokvölgyekben akár a ritka, hamvaskék alapszínű, bársonyfeketén pettyezett havasi cincér lárvái is megtalálhatók, míg a kifejlett egyedek megpillantásához gyakorlott szemre van szükség az állatok impozáns mérete ellenére. A bogarak sorát folytatva az ösvényeken ballagó ganajtúrókkal és fémes fényű hangosan repkedő virágbogarakkal meleg napokon szinte lehetetlen nem találkozni, ugyanígy a réteken valamilyen lepkével (tarkalepke, kardoslepke, szemeslepke, gyöngyházlepke stb.).
A Bükkben akadnak vizes élőhelyek, tavak, tócsák, patakok is, így a vizek-vízpartok egyes fajai is szemünk elé kerülhetnek. Ilyenek a gyakorinak mondható különféle szitakötők, a vizek felületén mozgó molnárkák/molnárpoloskák (ők nem vízipókok!), csíborok, keringőbogarak.
A halak közül leginkább a hideg, oxigéndús vizű patakokat kedvelő sebes és szivárványos pisztrángokat kell megemlíteni, melyeket – különféle tenyésztett fajtákkal együtt – a garadnai pisztrángtelep medencéiben vizsgálhatunk meg alaposabban – igaz néha a Szinván egészen Miskolc belvárosáig is leúsznak egyes példányok.
A kétéltűek közül a békákat ismerik a legtöbben, hiszen globális ritkulásuk, hazai, minden fajukra kiterjedő védettségük ellenére velük találkozhatunk könnyebben (erdei és gyepi békával, illetve barna vagy zöld varanggyal inkább a szárazon, míg kecskebékával a vizekben vagy azok partján). Ugyanakkor sokkal ritkábbak, a Bükkben mégis megfigyelhetők farkos kétéltűek is. A varbói tanösvény forrásánál gőték, a nedves avarban pedig foltos szalamandrák élnek. (Gőték közül a hegységben tarajos és pettyes gőték valamint jégkorszaki maradványként alpesi gőték is vannak.)
A szintén védett hüllők közül a vizek környékén (így a Varbói tónál is) leggyakoribbak a kockás- és vízisiklók.
A kígyók közül viperák nem, de a siklóknak több további faja is él a szárazabb területeken. Főleg a szaporodási idő táján, tavasszal kerülhet elénk a nagy termetű, olajzöld erdei siló. Sokkal szerencsésebb, aki a fején az osztrák címer kétfejű sasának motívumát viselő rézsiklót láthatja. Persze gyíkok is sütkéreznek a meleg köveken, mint általában itt is a fürgegyík a leggyakoribb, de a nagy testű, szép színezetű zöld gyík sem túl ritka ellenben a hosszú farkú fali és az apró pannon gyíkkal.
Bár madarak szép számmal élnek a Bükkben, a fák között megpillantásuk nem egyszerű. Ennek ellenére akár szabadon élő hollókat is nagy biztonsággal láthatunk például a Csanyik környékén. A Királyasztal szomszédságában költő párok és fiókáik sokszor a vadaspark patásainak karámjaiban ereszkednek le. A különféle harkályokat munkájuk messze hangzó berregése árulja el, a fák között visszhangzó zaj miatt betájolásuk viszont nem egyszerű. Biztosabban megláthatjuk a szintén a fatörzseken mozgó, fel-alá szaladgáló csuszkákat.
A nagytestű, ritka ragadozó madarak közül az országszerte leggyakoribb, majdnem sasméretű egerészölyv köröz az égen legtöbbször, de a jóval kisebb vörös vércsét is láthatjuk. Szintén a hangjuk alapján következtethetünk leginkább az éjjeli vadászokra. A macskabaglyok kiáltása mással össze nem téveszthető, de legnagyobb baglyunk, a ritka uhu félelmetes huhogását sem felejti el kinek szerencséje van azt meghallani.
Fácánokat az országutak mellett is láthatunk, itt érces kakatolásuk hallik főleg az alkonyatban (de ehhez elég az egyetemi sportpályák és az uszoda környékére ellátogatni).
Az avarba motozó feketerigók urbanizálódott képviselői életünk napi részesei, az erdőben viszont a rokonságra számíthatunk: énekesrigókra, télen fenyőrigókra. A széncinkék a városból is jó ismerősök, rajtuk kívül a bizalmatlanabb kékcinegék is fészkelnek az odvakban, míg az őszapók mesterien megépített, nyújtott fészkükben költenek. Az említett énekesmadarak mind gyakori vendégek a téli etetőkön (évek óta fel vannak állítva a lillafüredi parkban), talán itt a legkönnyebb megpillantani a robosztus csőrű meggyvágót és a vöröses tollazatú keresztcsőrűt is.
Denevéreket a még fel nem újított panelházak között, vagy valamelyik barlang (pl. István-barlang) meglátogatása alkalmával láthatunk. Leggyakoribbak a közönséges, a korai és a patkósorrú denevérek. Ne háborgassuk őket!
Este hangos szuszogással tipegő keleti sünökkel akár az Avas családiházas övezetének utcáin is összefuthatunk. A tapolcai mókusok néhány dió összekoppintására biztosan megjelennek, s bizalmasan közel merészkednek a lakoma reményében.
A ragadozók közül a róka szemének villanása vagy a menyétfélék villámgyors surranása a reflektorral megvilágított úton minden vezető számára ismert, aki este is használja járművét. De utóbbiak, a menyétek, görények és nyestek sokszor hívatlan lakótársnak szegődnek az erdőszéli házak padlására, ahol éjjel hangos „kísértetjárásba” kezdenek a tulajdonosok legnagyobb rémületére. A nemzeti park féltett kincse a vadmacska. Ha véletlenül látunk is egyet majdnem biztos, hogy elvadult házimacskával lehet dolgunk, esetleg kereszteződött egyeddel. Épp a hibridizáció jelenti az állomány fennmaradásának egyik legnagyobb veszélyét.
Az óvatos vaddisznó és muflon aligha kerül ember közelébe, de őszi estéken a szarvasok bőgése mindenfelé hallható. A ragadozókkal és csülkösvadakkal a vadaspark karámjaiban ismerkedhetünk meg közelebbről. Egyedül az őzek ritka vendégei a kifutóknak (válogatós, összetett táplálkozásuk miatt állatkerti tartásuk sokkal nehezebb, mint a többieké), de éppen velük találkozhatunk leggyakrabban erdőn-mezőn (akár a vonat ablakából is). Fontos szabály, hogy ha elhagyatott gidára lelünk túránk során, ne érintsük meg, pláne ne vigyük el, mert anyja elfektette, míg ő táplálkozik, s hamarosan visszatér kicsinyéhez! Hiúzokat biztosan csak az állatkertben látunk majd, de már megyénk erdeibe is visszatért ez a valamikor elűzött, rejtett életű, gyönyörű macskaféle.
Ja! És ne feledjük el otthon megnézni az esetleg „hozzánk csatlakozott” kullancsokat sem!
Pilz Olivér
A részleteket 
Hozzászólok