Esztelen szoborrombolás

Sayyed Mirza a hatalmas sziklafülkére mutat. Legfelül valamilyen erkélyféleség látható; körülbelül abban a magasságban, ahol egykor a Nagy Buddha feje lehetett. Sayyed Mirzát onnan engedte le kötélen két tálib katona. Ez 2001. március 8-án történt, amikor a 2500 méter magasan fekvő völgyben még kemény tél uralkodott. „Egy kenderkötélen himbálóztam” – meséli Sayyed Mirza. Csak az ellenségeim tartottak, a lyukakat kellett fúrnom Buddha testébe.”

1500 évvel ezelőtt, e helyen hitük lenyűgöző jelképeként buddhista szerzetesek hatalmas szobrokat véstek a puha kőzetbe. A valaha létrehozott leghatalmasabb álló Buddha-szobrok közül a nagy 55, a kisebb 38 méter magas. Sziklafülkéik immár üresen állnak. A hosszú hegyoldalon két kilométeren át méhkaptárként húzódó imabarlangok és szerzeteslakok szintén üresek. A nemzedékek óta ott élő hazara nép tagjait elűzték. Ahogy Sayyed Mirzát is, akinek a rombolást kellett előkészítenie.

„A fúrás után – folytatja – robbanóanyagot kellett a lyukakba tömnöm. Majd pedig a gyújtókat.” Számára mindez olyan cselekedet volt, mintha gyilkosság részese lett volna. Sayyed Mirza most megmutatja azt a helyet, ahol a bűntettet elkövették.

Meredek ösvény kanyarodik fel a Nagy Buddha fülkéjének üregébe. Vörös és fehér jelzések övezik. A fehér biztos talajt, a piros aknaveszélyt jelez. Némely akna még az 1980-as évekből származik, amikor a szovjet hadsereg katonái harcoltak Afganisztánban. A többit a tálibok telepítették. Felmászva megfigyelhetem, hogyan sáncolták el magukat a jelenlegi hatalom kalasnyikovokkal, rádióvevővel és távcsővel felszerelt katonái. Bámiján kormányzója, Habiba Sarabi vezényelte ide őket. Az 51 éves hazara, egyetlen, egész tartományt irányító nőként két éve kormányoz Bámijánban. A katonáknak orvlövészeket és merénylőket kell elhárítaniuk, mivel hat évvel a tálib vezető, Omar Mullah elűzése után újra feltűntek harcosai.

A Nagy Buddha előtti térség ideális hely lenne számukra egy merénylethez, mivel a svájci rendező, Christian Frei másnap reggel itt mutatja be dokumentumfilmjét The Giant Buddhas (óriás buddhák) címmel. Ez a film a vallásról, a fanatizmusról, az esztelen rombolási vágyról, a tudatlanságról, továbbá a Bámijánban élő hazarák életének fordulatairól szól.

A film történelmi események képeit és történeteit idézi fel, amelyek mind összefüggenek a völggyel. Sayyed Mirza pedig az egyik főszereplő, mivel segédkeznie kellett a Nagy és a Kis Buddha lerombolásában.

A meredek hegyfalon az ösvény a fülke üregébe torkollik, abba az erkélybe, ahonnan Sayyed Mirza 2001. márciusában a mélybe ereszkedett. Dinamittal megpakolva, akár egy öngyilkos merénylő. „Minden rántásnál azt gondoltam: Most! Most fogok leesni! De a tálibok gonoszan nevetgélve mindig visszahúztak.” Amikor Sayyed Mirza a tálibokról beszél, olyan akár egy megriadt gyermek, öreg szemekkel.

Sayyed Mirza még fiatal. Ha gyermekkorának éveihez hozzáadja a Szovjetunió elleni háború, a polgárháború és a tálib uralom éveit és az Omar Mullah elmenekülése óta eltelt időt, arra a dátumra jut, hogy 1973-ban kellett születnie. Akkor, amikor Afganisztán utolsó királya, Sahir Sejk megbukott. Sayyed Mirza a számtalan háború gyermeke.

Az emelvényen – nagyjából abban a magasságban állva, ahol a Nagy Buddha szemei lehettek – elénk tárul a völgy. Annyira valótlanul zöldell, hogy délibábnak tűnik a barna hegyek között.

A völgy mai lakói büszkék az iszlám előtti múltjukra. Azokra az időkre, amikor Bámiján volt a legfőbb összeköttetés India és Közép-Ázsia közt; a Kínából Rómába vezető úton ez volt a Selyemút legfontosabb bejárata. A kultúrák olvasztótégelye.

A görögök istenei már a Krisztus előtti 4. században, Nagy Sándorral bevonultak Bámijánba. Később a völgyben a perzsa főpap, Zarathustra vallása virágzott. De a buddhista gondolatok már Krisztus előtt a második században eljutottak Bámijánba is. Igaz, erről először csak Kr. u. 400 környékén, egy kínai zarándok, Fa-hszien számolt be. A szobrok ekkor még nem léteztek. Fa-hszien azonban már több mint ezer buddhista szerzetesről és egy relikviáról, a megvilágosodott Gautama egyik fogáról mesélt.

A szerzetesek sokáig visszariadhattak a „sziklaszerű” megörökítéstől, elvégre hitük minden forma elmúlását prédikálta. A görög-római művészet istenszobrainak hatása és a megvilágosult ember alakjáról szerzett új ismeretek azonban előkészítették a szellemi terepet a kolosszusok megépítéséhez.

A Kis Buddhát a 6. század közepén vésték a homokkőbe, a nagyot valamivel később. 632-ben a kínai Hszüen Csung hagyta hátra az egyetlen beszámolót, amely alapján képet kaphatunk a Buddhák akkori látványáról.

Eszerint a kisebbik kéken csillogott, a nagyobbik pirosan tündökölt. Mindkettő kezeit és arcát arany, illetve drágakövek borították, a napfényben pedig valósággal lángra lobbanva fénylettek. A fülkék falait freskók, a szerzeteseknek otthont adó 750 barlang homlokzatait pedig színes festék borította. Ezelőtt emelkedett a király kolostora.

A 7. században az arabok elfoglalták Afganisztánt, az ország pedig hamar a kalifátusok birodalmába olvadt. 727-ben azonban egy utazó a következőkről számolt be: „A király iráni. Ő és népe Buddhához hűek.” A buddhizmus feltehetően csak a 11. században tűnt el a völgyből – röviddel azelőtt, hogy Dzsingisz kán egyik támadásával, kezdetét vette a hazara nép bámijáni történelme.

1222-ben a mongol uralkodó, unokáját küldte a völgy meghódítására. Az unoka elesett, a kán pedig Bámiján lakosságának megsemmisítésével állt bosszút. Az elnéptelenedett földre azután a mongol hazarákat telepítette. Azt nem tudni, hogy e perzsa nyelven beszélő nép fiai milyen vallást követtek. Csupán annyi biztos, hogy a 17. század óta Dzsafár Szadik, a siiták imámjának tanait követik. Ez volt az első eset, amikor lerombolták a Buddhákat. Ismeretlenek verték le róluk ékszereiket, kezeiket és arcuk egyes részeit. Ezután a sérült Buddhák átvészelték az eltelt századokat.

Közvetlenül a Nagy Buddha sziklafülkéje mellett egy lapos épület húzódik. Ide települt a nemzetközi műemlékvédelmi hivatal, az ICOMOS helyi szervezete. Az épület előtt tonnányi sziklaromok tornyosulnak. Egy valódi sziklalabirintus. Pontosan ott hevernek, ahová a 2001-évi robbanáskor zuhantak. Mindeddig csupán néhány kisebb darabot hordtak össze, és láttak el sorszámmal.

Az ICOMOS épületének folyosóján több sorban bádogdobozok sorakoznak. Mindkét Buddha felületének ezernyi darabját tartalmazzák. Színekből, pigmentekből és ásványokból álló valódi kirakós „játék”. A romokkal és a kőtöredékekkel az ICOMOS képviseletében restaurátor foglalkozik. 2003. októberében egy csapat sziklaszakértő megvizsgálta az üresen álló sziklafülkéket: a Nagy Buddha törmelékei 8 méter vastagon hevertek, éles lőszerrel összekeverve. 2005. júniusában aztán az ICOMOS munkatársai és afgán munkások megkezdték a fülkék rendbehozatalát.

Hogy miért? A végső cél az elpusztított Buddhák újjáépítése. Az UNESCO projektje ez, de nagy kérdés: egyáltalán megvalósítható-e?

A film azonban sokat segíthet.

Christian Frei rendező segítőtársai hangosbeszélőikkel egész nap a Buddhák visszatérését hirdették a bazársorokon. Igaz csupán egyetlen estére, ugyanis a mozivásznon már teljesült a csoda.

Sayyed Mirza társaságában útra kelünk Sang Chasp, a hazarák új lakóhelyének irányába. „2004. tavaszán egyszerűen elzavartak minket a barlangokból. Csak úgy.” Sayyed Mirza eközben olyan mozdulatot tesz, mintha legyeket hessegetne arrébb. „A barlangok – mondta az akkori kormányzó – a világörökség részét képezik, senki nem lakhat bennük.” Az UNESCO tiltakozott az erőszakos áttelepítések ellen. A hazarák – érveltek képviselőik – immár évszázadok óta élnek a barlangokban, és megvédték azokat a fosztogatóktól. A fellebbezés azonban pusztába kiáltott szó maradt.

Sayyed Mirza most Sang Chaspban lakik. A falut egy jó órányi gyaloglás után érjük el. Egy kopár, víznélküli fennsíkon fekszik, ahol minden széllökés porfelhőket kavar. Az utak nyílegyenesek, két házsoronként pedig illemhelyiségek választják el egymástól az ott lakókat. Minden olyan szigorúan geometrikus, hogy leginkább a település inkább büntetőtáborra hasonlít. Se bolt, se iskola, de még mecset sincs a faluban. Hogyan is lehetne? „Egy muzulmánnak – mondja Sayyed Mirza – imádság előtt meg kell mosakodnia. Hogyan mehetne olyan helyen, ahol nincs víz?” A folyóhoz a völgybe és vissza, a nőknek tartályaikkal együtt két és fél óráig tart az út.

Sayyed Mirza lehunyja szemeit. A múltról mesél. Tálibokról, félelemről és tömegsírokról.
1998. szeptember 13-án érkeztek, főként szunnita pastúk, kisteherautókon és páncélosokon. Bámiján síita védői kapituláltak. Omar Mullah, aki 1996 óta a tálibok katonai parancsnoka és de facto Afganisztán államfője volt ezzel az utolsó félreeső völgy, Bámiján felett is megszerezte az uralmat. Fundamentalistáival vallásos államot akart felépíteni. Így az volt a céljuk, hogy mindent megsemmisítsenek, amit „iszlámtalannak” tartanak, majd a romokon létrehozzák a pastu nép rendjét. Vagyis a sarija törvényei, a vérbosszúból és az ősi törzsi szabályokból álló, archaikus kódex által uralt és vezetett Afgán Emirátusokat.

Omar Mullah a 7. század iszlám világáról álmodott. Egy olyan korról, amikor még nem voltak síita eretnekek – olyan hűtlenek, mint Bániján lakói. A szunnita pastúk és a síita hazarák közötti ellenségeskedés hosszú múltra tekint vissza Afganisztánban, az 1994-től 2001-ig tartó polgárháborúban pedig elkeseredett harcot folytattak egymással.

A tálibok úgy vélték, Bámijánban rabolt földjüket egyszerre két rossztól is megszabadíthatják: a szégyenteljes síitáktól és a múlt bálványaitól. A fanatikus hódítók már a hazarák kapitulációjának napján aláaknázták a Kis Buddha fejét, és felrobbantották a szobor arcrészét. Sok hazara elhagyta az országot, de ötszázat Bámijánban meggyilkoltak. Aki életben maradt, mint Sayyed Mirza, a tálibok szemében nem volt több egy hitetlen rabszolgánál, aki kiássa a sírokat, később pedig robbanószereket szállító málhás. Omar Mullah parancsát, hogy a civil lakosságot meg kell kímélni, a harcosok a félreeső völgyben, csak amolyan tanácsként értelmezték. Terror és halál vette át az uralmat. A világ közvéleménye azonban csak akkor háborodott föl, amikor Omar Mullah Bámiján Buddháinak felrobbantására adott parancsot. 2001. február 26-án aztán meg is érkezett a parancs: robbantás!

A tálibok eleinte a Nagy Buddha fülkéjében található freskókat verték le a falakról. Ekkor számos festmény megsemmisült. A maradékot ládákba pakolták, azoknak a pakisztáni kereskedőknek adták, akik a gyűlölt afgán múlt kiárusítására szakosodtak. Az ópium után ugyanis a régészeti kincsek csencselése biztosította a rezsim legfontosabb bevételi forrását.

A tálibok harckocsikkal vonultak fel, miközben a világban tucatnyi kormány, az ENSZ, az amerikai és az orosz elnök is tiltakozott. A New York-i Metropolitan Museum felajánlotta a tálib rezsimnek, hogy megveszik a Buddhákat, hogy aztán befalazzák, és így ne kelljen többet látniuk. Mindhiába.

Az ágyúlövegek azonban beszorultak a puha homokkőbe, anélkül hogy felrobbantak volna. Maradt a robbantás dinamittal. Sayyed Mirza és még sokan mások napokig hordták a Nagy Buddha lábához a robbanóanyagot, köztük gránátokat és lőszereket is. Omar Mullah emellett szaúdi mérnököket is mozgósított. Ők voltak hivatottak kiszámolni a Nagy Buddha statikai tulajdonságait, és kijelölni a robbanótöltetek helyét.

2001. március 9-e – emlékszik vissza Sayyed Mirza, péntekre esett. A völgyben rengeteg tálib gyűlt össze, hogy átélje a Buddha felett aratott győzelmet. „A tálibok már korán reggel behatoltak barlangjainkba. Menjetek, menjetek – ordították – különben mind meghaltok.

A déli imát követően aztán hatalmas dörrenés hallatszott. Olyan robaj, amelyet Sayyed Mirza szerint még az 50 kilométerre fekvő szomszédos tartományban is hallani lehetett. „Úgy remegett minden, mint földrengéskor. Ott pedig, ahol addig a szobrok álltak hatalmas felhő gomolygott, amely csak nőtt és nőtt, majd eltakarta a napot.”

Amikor aztán a felhő elszállt és a por leülepedett, Sayyed Mirza is láthatta: a Nagy Buddha eltűnt.
Mindössze a kolosszus válla és nyaka maradt meg. Az utolsó maradványokat aztán számos újabb robbantással semmisítették meg. Két héten át. A Kis Buddhát ezzel szemben a mérnökök profi munkát végezve, egyetlen robbantással teljesen romba döntötték.

Politikusok és vallásos vezetők világszerte felháborodásuknak adtak hangot a jegyzőkönyvekkel érkező képek láttán. A tálibok pedig kiélvezték diadalukat. Az Afganisztáni Iszlám Emirátus csak jóval később, két hónappal 2001. szeptember 11-e után szűnt meg létezni. A tálibok vezetői pedig Tora Bora barlangjaiba rejtőzve húzták meg magukat az amerikai bombák zápora elől. 2001-ben aztán Hamid Karzai vezetésével ideiglenes kormány vette át a húsz éves háború és öt évnyi tálib terror után a lerombolt, traumatizált ország vezetését. 2005. őszén – 36 éve először – megtartották az első szabad parlamenti választásokat is.

Szerző: Walter Saller

(Forrás: GEO Magazin)