Általában úgy gondoljuk, egy átlagos emlősállat legszívesebben négy lába adta biztos alapokon szeret állni. Egy állat problémamentes átállása négy láb használatáról két lábra igazán zavarba ejtő.
Legjobban azonban akkor csodálkozik el az ember, ha megfigyeli, hogyan használja a farkát ötödik lábként a keleti szürke óriáskenguru (Macropus giganteus) a lassú továbbhaladásához. Az „ötödik láb” használata, összehasonlítva a kenguru elegáns ugrótechnikájával nagyon ügyetlen és mókás hatást kelt.
Míg más állatok szinte mindig négy lábukat használják haladásukhoz, addig az óriáskenguru a végtagjai különböző kombinációit alkalmazza mozgásához.
Ha például füvet legel, akkor rendszerint négykézlábra ereszkedik. Ha előre akar haladni, akkor a négylábú állat átmenetileg háromlábúvá alakul át. Ha a mellső lábaira támaszkodik, a hátsó lábai közé húzza a farkát, majd megfeszíti ennek izomzatát. Így az állat hátsó része megemelkedik, akárcsak egy kocsi az autóemelő hatására. Majd a hátsó végtagok kinyúlnak, és előre mozdítják egy hátsóláb hosszal az állat testét. Ha a kengurunak azonban igazán sietős a dolga, azonnal átalakul kétlábúvá. Mialatt a mellső lábak, akárcsak az ember karjai, lógnak, az állat csak a hátsó lábain mozog előre. Ilyenkor sebessége elérheti az óránkénti 15-50 kilométert is, ugrásai pedig 1,20-1,90 méter távolságot, és akár a 3 méteres magasságot is. Ha azonban magasan, egy fán függő táplálékot akar elérni, akkor a kenguru mind az öt végtagját használja. A farkával felfelé tolva magát mellső- és hátsó lábával megragadja a fa törzsét, hogy elérje a táplálékot. Mint a testsúlyt viselő végtagot használják a farkukat a hímek, amikor egymás közti vetélkedésükkor a mellső- és hátsó lábukkal ellenfelük felé ugranak.
Csak kevesen tudják, hogy ezek a szárazföldi állatok nagyon jó úszók! Félelem nélkül képesek átszelni egy 20-30 kilométer széles tengeri öblöt, és még nagyobb hullámok sem képesek kibillenteni őket a nyugalmukból.
Elképesztő a szaporodásuk is. Mihelyt egy nőstény ivaréretté válik, az életében kezdetét veszi a folyamatos utódnevelés időszaka. Az anyaállatnak egyidejűleg három, különböző fejlődési stádiumban levő kölyke van: a méhében, az erszényében és egy a közelében.
Ebből a furcsa ausztráliai állatból 15 példány, fiatal hím állatok és nőstények a kölykeivel a fűben hosszan elnyúlva szundikál, vagy lomhán a mellső lábára támaszkodva állkapcsukkal a fűszálakat őrlik. A kiszáradt talaj, akárcsak egy kemence, visszasugározza a nap tüzes sugarait. A csapat vezetője, a domináns „boomer”, a bénító forróság ellenére valamennyi családtagját szemmel tartja, de főleg a nőstényeket. Ezek egyike az akácerdő árnyékában pihen, mintegy tíz méter távolságban a többiektől. Keskeny fejének szelíd szemeivel szinte álmodozóan nézeget. Csak két, egyenesen álló füle van állandó mozgásban, miközben gyanús neszek után hallgatózik.
A nőstény testtartása egyértelműen elüt a csapat többi tagjáétól. Egy fa törzsének támaszkodva a hátán fekszik. Az állat medencéje felemelkedett, erős farka szétterpesztett lábszárai között nyugszik. Felsőteste messzire előrehajlik, mellső mancsaival széthúzza erszényének széleit, és nyelvével aprólékosan megtisztogatja. Nyálnyomot nyalogat bundájába, egy nedves utacskát a szülőcsatorna végétől az erszényéig. Ezt az útvonalat fogja bejárni az újszülött, míg eléri anyja védelmező hasi erszényét. Mintegy hathéttel ezelőtt az akkor kilenc hónapos kölykének kitette a szűrét. Minden alkalommal, amikor a kölyök, szokásához híven, fejjel előre anyja erszényébe akar landolni, izmait erősen megfeszíti, így az erszény nyílását lezárja. A kölyök első ízben tapasztalja, hogy az anyja erszényében eltöltött kényelmes időszak mindörökre véget ért. A „gyerekszoba” számára egyszerűen túl szűkké vált. A fiatal kis kengurunak már csak a fejét szabad bedugnia mamája erszényébe, hogy a csecsbimbóból tejet szopjon.
A kölyök elválasztása, amikor a kicsinek fokozatosan meg kell tanulnia a saját lábán állnia, nem csak a fiatal kenguru életében fontos fordulópont. Ilyenkor az anya agyában egy apró mirigy észleli, hogy az erszény üres. Az agyalapi mirigy érzékeli, hogy a kölyök kiköltözése óta valami hiányzik. A kicsi kenguruszáj rendszeres szívóereje. Az anyaállat agyalapi mirigyére a rendszeres szívójelzés elmaradása biokémiai parancsként hat, és azonnal gátolja a prolaktin hormon előállítását, és ezzel a tejelválasztást.
Az ilyen magas fejlettségű rendszerekben, mint amilyen ezeké a nagy testű erszényes állatoké, az efféle szintingadozások nem maradnak észrevétlenül. Hát nem is maradhat, amikor a kilenc hónappal korábban megtermékenyített petesejt csak arra vár, hogy nyugvó állapotából felébredhessen. A prolaktin hormon magas szintje a petére álomitalként hat. Ha azonban a hormon szintje csökken, akkor a megtermékenyített petesejt felébred, és gyors növekedésbe kezd. A szenzációsan rövid, 36 napos vemhességi idő után világra jön az embrió.
Az embrió vak, súlya alig éri el az egy grammot, és teljesen fejletlen. A kenguru bébi mégis képes a hírvivő anyagok komoly kis csapatát irányítani az anyja testében, hogy a saját születését és jövőbeli táplálékát előkészítse. A hormonok gondoskodnak arról, hogy az anya a szüléshez megfelelő testtartást vegyen fel, és meginduljanak a szülési fájdalmak. Ismét elindítják a tejelválasztást, valamint az agyalapi mirigyet arra serkentik, hogy oxitocint válasszon ki. Ez valóságos varázsszerként hat, a kengurunőstényben erős gondoskodó érzés ébred a megszülető féregszerű kis embrió iránt.
Megszületése után a 25 milliméter hosszúságú kis kenguru csak egy szempillantásnyit pihen, legfeljebb 15 másodpercet. Aztán jól fejlett, azonban finomságában a rovarok végtagjára emlékeztető, mellső lábaival megkapaszkodik anyja bundájába, és függeszkedve mászni kezd felfelé, az erszény felé. A nyálút illatanyagai mutatják neki az utat, az anya bundájának nedvessége pedig megvédi a kiszáradástól.
Az apró embriónak három percre van szüksége, hogy az erszényt elérje. Szaglóérzéke hozzásegíti a négy csecsbimbó megtalálásához. A testvérétől távol tartja magát, mert annak túlságosan nagy mérete veszélyes lenne rá nézve. A másik három, mintegy két milliméter nagyságú csecsbimbó közül választ magának egyet, és azt bekapva álkapcsa közé szorítja. Az elkövetkező száz napban úgy csüng a csecsbimbón, mintha hozzánőtt volna.
Kezdetben az újszülött túlságosan gyenge ahhoz, hogy önállóan szopjon. Ebben az időszakban a csecsbimbó izomzata végzi a táplálását, amely rendszeres összehúzódásával tejet présel ki, a csöppségnek közvetlenül a torkába juttatva az éltető folyadékot.
A csecsbimbó és a tejmirigy együtt növekszik a kenguru bébi fejlődésének heteiben, hónapjaiban. Folyamatosan gondoskodnak arról, hogy a tej összetétele a csöppség szükségleteihez igazodjon. Ez a vizes tej elsősorban szénhidrátokat, az agysejtek gyors fejlődéséhez szükséges alapanyagokat tartalmaz. A kis kenguru növekedése során ezek az agysejtek később összekapcsolódnak a fejlődő érzékszervekkel és a mozgást irányító idegrendszerrel. Három hónap múlva a magzat már fel tudja emelni a fejét és képes önállóan elereszteni a csecsbimbót, majd ismét megragadni azt. Négy hónapos korábban a kis kengurunak kinyílik a szeme, öt hónapos korában képes felegyenesedni.
A csöppségnek innentől kezdve több energiára van szüksége, hogy megfelelő mértékben gyarapodhasson. Szervei, csontjai, izmai fejlődéséhez dúsabb táplálékra van szüksége, ennek megfelelően az őt éltető nedű összetétele drámaian megváltozik. A tej szénhidrát tartalma szinte teljesen lecsökken, a zsíroké azonban 60 százalék fölé emelkedik.
Egy kenguru mama „tejcsárdája” azonban messze többet tud, mint hogy a kis kenguru különböző növekedési fázisainak megfelelő táplálékkoktélt előállítsa. A nőstény rendszerint két kölyköt lát el egyidejűleg: egyik az erszényében tartózkodik, a másik pedig a közelében. Mindegyik kölyke külön-külön speciális tejet kap. A csecsbimbókból különbözőféle nedv folyik, mennyiségben és összetételben eltérőek, a kölykök fejlettségi szintjének megfelelően.
Hét hónapos korukban az erszényes bébiknek már sűrű a bundájuk. Az erszényből kikandikálva kíváncsian fürkészik a külvilágot. Átélik a füvek, a lágyszárú növények, és a levelek növekedése által diktált vándorlás ritmusát, és a repülést, amikor anyjuk a levegőbe ugrik, ők meg az erszénybe le- és fel vetődnek. Ha esik az eső, akkor a kenguru bébik az erszény mélyén keresnek fedezéket. Ilyenkor anyjuk megfeszíti hasizmát, ezáltal az erszény szélei vízhatlanul bezáródnak. Miközben anyjuk táplálkozik a kicsik akárcsak egy függőágyban lebegnek az erszényben, közvetlenül a talaj felett, megkóstolják az anyjuk által fogyasztott növényeket és tartózkodnak attól, amit az a kutyába sem vesz.
A kicsik kényelmes páholyból szemlélődve megtapasztalhatják a csoport szociális kapcsolatait, figyelemmel kísérik a fiatal hímek vetélkedését. Egészen addig a napig, míg anyjuk végleg ki nem bocsátja őket a kalandos életbe.
Mielőtt a kenguru nőstények ez megtennék, hosszasan vizsgálják a környéket, hallgatóznak és szimatolnak. Ha minden nyugodtnak látszik, akkor elernyesztik erszényük izmait és a kicsik pár centiméter magasról a fűbe pottyannak. A kis kenguru ilyenkor láthatóan nagy rémületbe esik. A megdöbbent joey (Ausztráliában így nevezik a kis kenguru bébiket) ilyenkor többnyire rögtön visszamászik a mamája erszényébe. Ám minden alkalommal kicsit tovább tart a kirándulás, a bébik egyre magabiztosabbak, önállóbbakká válnak.
A kenguru nőstények és kölykeik közti kapcsolat különösen gyengéd. A nőstények gyakran átkarolják joey-jukat, fejüket a kölykeik feje mellé fektetik, vagy játékos bokszmérkőzéseket folytatnak vele. Ha egy kicsi elvész, akkor az anya és a kölyök is addig kiáltoznak egymásnak, amíg a szelíd szólamot követve egymásra nem találnak.
Attól a pillanattól kezdve, amikor a lassan önállóvá váló kölyök előtt a kényelmes erszény többé már nem nyílik ki, az anya hasi bőrredője más kis lakónak válik bölcsőjévé. Akárcsak egy szállítószalagon, a kölykök mindig tovább lépnek egy állomással. Az erszényből száműzött kilenc hónapos kölyöknek még további kilenc hónapig szabad a saját használatú csecsbimbójából tejet szopnia. Az a fiatal kenguru, amelynek az ifjabb nemzedék kedvéért 18 hónappal korábban ki kellett költöznie az anyja erszényéből, felcseperedett, és attól kezdve saját lábán kell megállnia. Anyja erszényében a táplálékforrást biztosító csecsbimbó vissza is alakul.
De vajon mikor nemzették az új, fejletlen kis féregszerű embriót?
A párzás akkor következett be, mikor a kengurunőstény kivételesen nem volt vemhes, hanem a legfiatalabb, legapróbb kölyke megszületett, és szopni kezdett.
A „boomer” ezt, a nőstényben végbemenő változást pontosan észleli. A nőstény üres erszénye, és oldalán az önállósodó kölyök számára jelzi, hogy a nőstény nemsokára fogamzó képessé válik. A hím ilyenkor rendszeresen végigszimatolja a nőstényt, mindenhová követi, olykor még a háremfőnöki teendőit is elhanyagolja, nehogy elszalassza az apaság lehetőségét.
A hím kenguru mélyen beszívja orrába a nőstény vizeletének szagát, és egy biokémiai labor pontosságával analizálja. Eljött az idő, a nőstény fogékony állapotba került, ovulációja van. A következő nemzedék nemzése megtörténik. Ha a fiatal kölyök elpusztulna, vagy az anyjának el kéne hagynia, rögtön ott a következő utód. A kenguruknál a gyerekszoba nem sokáig áll üresen.
Szerző: Uta Henschel
(Forrás: GEO)
A részleteket 
Hozzászólok