A magyar táj megjelenése a magyar irodalomban

A magyar táj mint inspiráció már réges-rég óta szolgál a költők, írók számára. Már Janus Pannoniusnak is vannak tájleíró versei, de a vers műfajában ez a motívum igazán csak a 20. században teljesedik ki.

Míg a költők szeretetüket fejezik ki a táj iránt, az írók teljesebbé szeretnék tenni az általuk bemutatott történet cselekményét, egyszerűbbé a helyszínek elképzelését olvasás közben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ők nem kedvelik a megjelenített helyet, hiszen az egyik legjobb példa erre Gárdonyi Géza, aki az Egri csillagok című művét szeretett lakhelyének történetéből merítve írta.

Egyik legkorábbi költőnk, aki megemlíti a magyar tájat verseiben, tehát Janus Pannonius volt. Az 1400-as években, Hunyadi Mátyás idejében élő költő egyik leghíresebb versében, a Pannónia dícséretében fejezi ki szeretetét a magyar föld iránt. Talán legszebb tájverse az Egy dunántúli mandulafáról, amiben arról ír, hogy az ókori görög-római mondák csodálatos helyszínein sem történhet olyan csoda, mint amit a pannon-földön látott: egy mandulafa virágzik a tél közepén, mit sem törődve hóval, faggyal, ellenáll az időjárás viszontagságainak, és ezzel elismerést vált ki a költőből. Ám a költő nem jósol boldog befejezést; szerinte a fácska rügyei el fognak fagyni, mert nagyon messze van még a tavasz.

Száz évvel Janus Pannonius után élt Balassi Bálint, aki leginkább szerelmi életéről írt verseket, de költeményei között találhatunk katonadalokat, vitézi verseket is. Az Egy útonjáró szerzette ének is a szerelemről szól, ám tájköltészeti elemek is feltűnnek benne. A versben egy szerelmét elveszített vándor meséli el bánatát a visszhangnak, aki válaszol neki. Lefesti a sziklákat, az erdőket és az utat, ahol senkivel sem találkozik, de nem érzi magát egyedül, mert ’Echo’ válaszol a neki feltett kérdéseire. A versből megtudjuk, hogy az erdők sűrűk, a sziklák magasak és közel s távol nincs ember lakta település. Kifejezetten tetszik a versben a visszhang megjelenítése , amely olyan, mint egy rejtélyekkel övezett személy, aki ott van, ha az ember  a természetben való járás közben társalogni szeretne valakivel.

A 19. század legnagyobb költője, Petőfi Sándor kivételesen sok tájverssel büszkélkedhet. A költő verseiben nagy szeretettel ír az Alföldről, ahol született.

Az alföld című versében ír a Kárpátokról is. A hegységet csodálja, de ő mégis inkább a pusztát választja, ahonnan messzire ellát, és szabadnak érzi magát.

„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája![…]

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.”[1]

A  költő  versében mesél a Kiskunságról, a gulyákról, a ménesekről és a csikósokról, a búzakalászokról és a vadludakról.   Petőfi minden sorából érezhető, hogy ismeri és szereti a tájat, amiről ír és ettől olyan szép ez az alkotás.

1847-ben írta A Tisza című művét, amelyben a szeretett folyóról, a Tiszáról ír. Nekem ez az egyik kedvenc versem tőle, nagyon szépen van benne kidolgozva a folyó és a környezetének leírása. Olvasás közben szinte magam elé tudom képzelni azt, ahogy békésen folydogál vagy éppen árad. A versben megszemélyesítések egész serege van, kezdve a folyótól, a napsugarakon keresztül egészen a felhőkig.

„A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.”[2]

Leírja a folyó mellett elterülő szántóföldeket, a rekettyésbokrokat, a  kissé messzebb fekvő Mármarosi-bérceket és a szomszéd falut. A folyót egy békés, nyugodt folyású víznek ismerjük meg a vers elején, ám a vers végére egy megállíthatatlanul tomboló áradássá változik.

Két hónappal a forradalom kitörése előtt írta A puszta, télen című művét, amelyben az Alföldet kietlen, üres síkságnak mutatja be.

„Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.”[3]

A téli időszakban ködös, sötét a táj, az állatokat az istállókban tartják, csak egy-egy kitartó madár repül el néha a puszta felett. Ez a vers nem a táj szépségéről szól, és számomra nagyon lehangoló, nem ösztönöz arra, hogy menjek ki és nézzek körbe, hiszen ridegnek és üresnek írja le a tájat.

Petőfi legjobb barátja, Arany János a Toldi című verses költeményének első énekében írja le az Alföld kinézetét részletesen. A talaj szikes, füvet csak elvétve találni a nyár közepén, gémeskút, szomjazó állatok és rengeteg  a vérszívó bogár.

„Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.”[4]

Ebben a leírásban az Alföld egy száraz, meleg részét ismerhetjük meg, valószínűleg a Hortobágy környékén. Ez a mű az egyik, ha nem az abszolút kedvencem, remekül lett megírva, szerethető karakterekkel és gyönyörű tájleírásokkal.

Ezeken a műveken kívül még számtalan, szebbnél szebb költeményben találkozhatunk a magyar tájjal, szinte összeszámlálhatatlan mennyiségben. Ráadásul ezek még csak a lírai művek voltak, sajnos a regényekben, novellákban feltűnő tájak bemutatására már nem maradna elég hely. Petőfinek is vannak még tájversei, például a Kiskunság vagy a A csárda romjai, vagy Adynak A magyar Ugaron vagy A Tisza-parton című versei. Móricz Zsigmond A puszta című novellájában az Alföldről, míg Szabó Zoltán Dunántúl című művében egy vonat ablakán keresztül tekint ki a külvilágra.

Források:

• Arany János összes költeménye, Magyar Elektronikus Könyvtár
  http://www.mek.oszk.hu/00500/00597/html/index.htm
• Balassi Bálint összes költeményei, Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.oszk.hu/00600/00609/00609.htm
• Janus Pannonius, Válogatott versek, Magyar Elektronikus Könyvtár http://mek.oszk.hu/00600/00687/00687.htm
• Petőfi Sándor összes költeménye, Tóth Könyvkereskedés és Könyvkiadó Kft.
  • Petőfi Sándor: Az Alföld (132. oldal)
  • Petőfi Sándor: A Tisza (513. oldal)
  • Petőfi Sándor: A puszta, télen (725. oldal)
• Pomogáts Béla: Magyar tájak – magyar irodalom, Lilium Aurum, 2008