Az északkelet-délnyugati irányú hegység a Duna és a Zalavári-hát (a Zala-folyó keleti oldalán emelkedik) között elterülő, mintegy 200 km hosszú hegység. A hegységet felépítő kőzetek 150-200 millió éve rakódtak le, az akkori tengerekben, majd emelkedtek a magasba és mára feldarabolódtak és lekoptak. A leggyakoribb kőzete a mészkő és az annál nehezebben oldódó, málló dolomit. Emiatt a dolomitfelszínek sokkal kopárabbak, vékonyabb a talajrétegük, gyérebb a növényzetük.
A Dunántúli-középhegységet több hegységre tagolják a futásirányára merőleges törésvonalak, árkok, tágasabb medencék. Így jól elhatárolható a Bakony, a Vértes, a Velencei-hegység, a Dunazug-hegység (tagjai: Pilis, Gerecse, Budai-hegység).
A lehulló csapadék a kőzetek repedésein keresztül a hegységek mélyébe szivárog, gyarapítva a karsztvízkészletet. A mélybe szivárgás miatt azonban nem alakult ki sűrű felszíni vízhálózat, kevés a patak.
A Bakony
A Bakonyt a Veszprém és Devecser között húzódó árok Északi- és Déli-Bakonyra tagolja.
Az Északi-Bakonyban gyakoriak a karsztos formák, itt található a vadregényes Cuha-patak völgye. A Déli-Bakonyban korábban bauxitot, mangánt és barnakőszenet bányásztak. Mára felhagytak a kitermeléssel. A bányászat a Bakony mélyén rejtőző karsztvízkészletét jelentősen csökkentette.
Az 1951–1990 közötti időszakban a bányászat által több térségben koncentráltan kitermelt kb. 10 milliárd m³ karsztvíz jelentősen meghaladta a vízutánpótlás mértékét, amely nagymértékű vízszintsüllyedést okozott, amely sok nagy hozamú karsztforrás elapadásához vagy hozamának csökkenéséhez vezetett. Csak a Hévízi-tó, a budapesti hévforrások nem apadtak el, bár hozamuk időnként ezeknek is kritikusan lecsökkent. Az 1990-es évektől, a bányászat hanyatlásával a karsztvíz kitermelése is csökkent, így regenerálódhatott a Dunántúli-középhegység karsztvízkészlete.
A Balaton-felvidék
A Veszprém és Nagyvázsony közötti törésvonal választja el a Déli-Bakonytól a Balaton-felvidéket. A Balaton-felvidék jellemző kőzete a vörös homokkő, amely sajátos arculatot kölcsönöz a természeti és az épített környezetnek. Ugyanis a kőzet málladékából keletkezett talaj sok helyen téglavörös színű, amelyen szőlőtőkék nőnek. A vörös homokkövetépítkezésre is használták, ezért a régebben épült házak, templomok vörös színűek. Vörösberénytől (a település nevének előtagja a kőzet színére utal) kezdve az egész északi parton végig, Badacsonytomajig vörös a talaj.
A Tapolcai-medence a Keszthelyi-hegység és a Balaton-felvidék közé ékelődik. A korszerű tájbeosztás szerint a Balatoni-medencével együtt a Dunántúli-dombvidékhez sorolják, de helyzete miatt mégis itt jellemezzük.
Tanúhegyek
A Tapolcai-medence és a Balaton-felvidék jellegzetes képződményei a környezetükből néhány száz méter magasba emelkedő bazaltvulkánok. 2-3 millió éve az akkori felszínre ömlött a bazaltláva, amely a megszilárdulása után megvédte alatta lévő puhább kőzeteket a szél és a víz pusztító hatásától. Így 120-160 méter vastag puhább kőzet pusztult el a vulkáni kúpok környezetéből. Mivel az eredeti, a vulkán kitörése előtti felszín magasságáról tanúskodnak, ezért tanúhegyeknekszokták nevezni ezeket a minden oldalról hasonló alakú kiemelkedéseket. Híresek a Badacsony és a Szent-György-hegy bazaltorgonái, a hegyek déli lábán (a hegy szoknyáján) szőlőültetvények és présházak teszik változatossá a táj arculatát.
A Tihanyi-félszigeten is találkozunk a vulkáni tevékenység nyomaival. A vulkáni utóműködéssel ásványi anyagokban gazdag forróvíz gejzírkúpokat (pl. Aranyház) hozott létre.
A Móri-ároktól keletre a Vértes-Velencei-hegyvidék, azaz a Vértes és a Velencei-hegység emelkedik ki. A Vértest is mészkő és dolomit alkotja, de a hegység peremén bauxitot és barnakőszenet bányásztak.
A Vértes déli szomszédja a dombsági magasságú (352 m) Velencei-hegység, amelyet az előbbitől a Zámolyi-medence választja el. A hegység a Dunántúli-középhegység legidősebb tagja, a kőzetei is mások. Legismertebb kőzete a gránit, amely itt hatalmas tömbökre esik szét. Ezek a több mázsányi ún. „gyapjúzsákok” (ez a népi neve) sokszor egy-egy vékony felületen találkoznak a felszínnel, így erősebben megmozgatva néhány mm kibillennek. Ezért hívják ingókőnek.
A Dunazug-hegység
A Dunazug-hegység a Pilis, a Gerecse és a Budai-hegység összefoglaló neve.
A Pilis a Visegrádi-hegység, a Gerecse és a Budai-hegység között magasodik a Dunazug-hegység legmagasabb tagjaként.
A Gerecsében régóta bányásszák a piszkei vörös mészkövet (gyakran márványként emlegetik, de nem márvány), amely értékes díszítőkő, ez borítja a legszebb hazai reneszánsz épületet, az esztergomi Bazilika Bakócz-kápolnájának falait.
A Budai-hegység mintegy 200 millió éves kőzettömegeit törések szabdalták fel, s e törések mentén az elcsúszott kőzettömegek fokozatosan a Duna síkja alá süllyedtek. A törésvonalak mentén száznál is több gyógy- és hévforrás hozza a forró vizet a felszínre. Ismert barlangja a Pálvölgyi- és a Szemlő-hegyi-barlang.
A Dunántúli-középhegység kedvező domborzatának, éghajlatának és talajadottságainak köszönhetjük a Badacsonyi, a Balaton-felvidéki, a Balatonfüred-Csopaki, az Etyek-Budai, a Neszmélyi és a Móri borvidék zamatos nedűid.
A Dunántúli-középhegység területén a Balaton-felvidéki Nemzeti Park mellett számos tájvédelmi körzetet és természetvédelmi területet találunk.
A Balaton-felvidéki NP területéhez tartozik a Balaton-felvidék, a Keszthelyi-hegység, a Déli-Bakony és a madárvilágáról nemzetközi hírű Kis-Balaton.
A részleteket 
Hozzászólok