A szigetország kormánya mellett működő kutatóintézet szakemberei kétévente tartanak állapotfelmérését az északkeleti Queensland állam partjainál húzódó összes korallzátonynál és rendszeresen közzé teszik az eredményeiket.
A kedden publikált legfrissebb jelentés részletesen taglalja, hogy milyen hatással voltak a 2300 kilométer hosszan elnyúló Nagy-korallzátony egyes szakaszaira a 2016-os és 2017-es tömeges korallfehéredések. Az intézet szerint soha nem volt még példa arra, hogy egymást követő években jelentkezett volna a pusztító természeti jelenség.
Az AIMS által az elmúlt több mint 30 évben végzett megfigyelések azt mutatták, hogy a Nagy-korallzátonyt alkotó zátonyok képesek regenerálódni az ilyen események után, ám ez az ellenállóképesség egyértelműen korlátozott, a klímaváltozás nyomán egyebek között erőteljesebb viharokkal, valamint még gyakoribb és intenzívebb korallfehéredésekkel kell számolni a jövőben.
A pusztítóbb események nagyobb károkat okozhatnak a zátonyokban, amelyek regenerálódása hosszabb ideig is eltarthat, ha a virágállatok fejlődési üteme nem változik. Eközben a hirtelen bekövetkező környezeti jelenségek közötti időintervallumok csökkennek és az olyan krónikus stresszforrások, mint az óceánvíz zavarossága, valamint a magas vízhőmérséklet, lassíthatják a regenerálódási folyamatot.
Az északi zátonyokon, amelyek a leginkább megsínylették a tengeri hőhullámokat, a korallborítás csaknem fele odaveszett. A legutóbbi hőhullám hatásaira azonban nem tér ki a mostani jelentés, mert a vizsgálatok ezúttal a zátony középső és déli szakaszaira koncentrálódtak.
A középső régió jelentős korallpusztulást szenvedett el a korallfehéredés és a korallevő töviskoronás tengericsillagok déli irányú inváziója miatt. A teljes korallborítás a 2016-ban mért 22 százalékról 2018-ban 14 százalékra csökkent.
A korallfehéredés a beteg korallzátonyok jellegzetes vonása. Amikor a tengervíz túlságosan felmelegszik, a korallokban élő, azok színét adó algák kilökődnek, és csak a fehéres színű mészváz marad utánuk.
Hozzászólok