Címlap Európa Világjáró, világlátó

Ilyen kanyon is van Európában

A Pindosz-hegység Görögország északnyugati részén húzódik észak-déli irányban, közel az albán határhoz, az Eurázsiái-hegységrendszer fiatal gyűrthegységének, a Dinari-dáktól délre húzódó Hellenidáknak a tagjaként.

Hármas céllal indultunk Görögország legnagyobb nemzeti parkjába és egyben a magyar turisták által legkevésbé ismert részébe, az ÉNy-Görögországban található Pindoszi Nemzeti Parkba. Feljutni a Pindosz-hegység Szmólikasz Orosz csúcsára — amely egyben Görögország második legmagasabb pontja —, megcsodálni az Aoosz-folyó szurdokvölgyét és végiggyalogolni a Vikosz-kanyonon.

0061
A Vikosz-kanyon

A földtörténeti középidőben az Eurázsiái- és az Afrikai-kőzetlemez közé ékelődött a Tethys-tenger. Afrika fokozatosan közeledett Eurázsiához, aminek végső soron a Tethys eltűnése, s a két kőzetlemez összeütközése lett a következménye. A két nagy lemez  és több mikrolemez ütközésének a sebhelye mentén — már az újkor harmadidőszakában — tornyosultak fel e hegységrendszer tagjai, így a Pindosz-hegység is.

Az apró hegyközi medencékkel tagolt északi Pindosz hullámos, 150O—2000 méteres felszínéből (ezt itt Zagóriának hívják), néhány magasabb hegytömeg emelkedik ki, mint amilyen a Szmólikasz Orosz (2637 m) és a Timfi (Gamila, 2497 m) sziklaerődje.

A Timfi-hegység
A Timfi-hegység

Az örökzöld, mediterrán tölgyesekkel borított medencékben és a hegyoldalakon apró falvak találhatók elszórtan. E vidék valóságos néprajzi és etnikai múzeum. Két érdekes néptöredék él itt, az albán és aromun (vagy vlach, jelentése gótul „idegent” jelent). Különösen a román nyelvű aromunok érdekesek, mert bár vitán felül a románok legközelebbi rokonai, de hogy hogyan kerültek erre a vidékre, rejtély. A ritka buszjáratok, s az itt nem létező vasúti hálózat miatt a tervezettnél egy nappal később érkeztünk a Szmólikasz lábánál fekvő kis hegyi faluba, Paraszkevibe. A Vurkopotamosz-folyó völgyén — vize a Szarantoporosszal egyesülve Albánián keresztül éri el az Adriai-tengert —, fölfelé jó 10 km-es gyaloglás után értük el az albánok lakta települést.

Irány a Szmólikasz

A 2637 méter magas Szmólikasz Orosz vulkáni működés eredménye. A tömött kékes, kékeszöld szerpentinkőzetből álló kerekded hegy tömeg a kréta-eocén mészkőből felépülő környezetébe ékelődik. Az olivin és piroxéntartalmú kőzetek (gabbró, diabáz, perídotit) magmatikus víz hatására alakultak át szerpentinné. A Vathilakosz-völgyön haladtunk a csúcs irányába. A völgy alsó szakaszán egy igen bővizű hegyipatak mentén kaptattunk, följebb, a középső szakaszán megtaláltuk azt a helyet, ahol az igen vastag és durva törmelékzóna alól az olvadékvíz a felszínre bukkan. Ez a törmelék nem más, mint a jégkorszakban egykor itt mozgó jégárnak, gleccsernek a hagyatéka, közönséges moréna. A völgy oldalának azon a részén, ahol a viszonylag nagy felületen történő vízlecsurgás állandó, rovaremésztő növénnyel, balkáni hízókával találkoztunk.

Az utunkban álló kicsavart, széttöredezett páncélfenyőroncsok lavinák áldozatai. Ugyancsak a hócsuszamlásoknak, illetve a mozgó hótömegek fákra nehezedő nyomásának tulajdonítható a fenyők törzsének íves hajtása. Az erdőhatár közelében május végén is igen nagy mennyiségű hó fogadott bennünket A Szmólikasz bővelkedik a glaciális formákban. Erre nagyon szép példa a 2200 méter magasan lévő Drakolimni (Sárkánytó) kártó. (A hófoltok kisebb mélyedésekben felhalmozódnak, a mélyedéseket a hóerózió folyamatosan tágítja, mélyíti. Középen a vízzel kitöltött rész a kártó, tengerszem.)

Az idelátogató turistának a vízzel telt kulacs fölösleges teher, ugyanis e hegy vízfolyásokban rendkívül gazdag. A hegyről déli irányban leereszkedve, a Padesz nevű, aromunok lakta kis faluban, egy fogadóban töltöttük az éjszakát

Kolostornézőben

Másnap Konitszában néhány órára megálltunk, hogy megtekinthessük az Aoosz (Vojusa)-folyó szurdokvölgyét. A folyóvölgy kréta-eocén mészkőbe vágódott és mintegy 1500 m mély. Északon a Szmólikasz, délen a Timfi-hegység zárja közre. A völgyoldalban a vízszinttől 12-16 m magasságban a folyó által lerakott, igen durva szemű kavicstakarója jól tanulmányozható. Hogyan került a magasba? A folyó környezetének a fokozatos emelkedése következtében a kavicsok is magasabbra kerültek, a folyó ezzel párhuzamosan a megnövekedett munkavégző képessége miatt mélyebbre vágódott, völgyét mélyítette. A völgy alján színpompás mediterrán növényzet díszlik, pisztáciával, görög szamócafával és egy ritka, trópusi rokonságú maradvány-növénnyel, a Ramondaserbica-val. Gyaloglásunk során megpillantottuk egy kb. 200 m magas mészkőszirten álló kolostort, a másfél órás út után sikerült közelebbről szemügyre vennünk a csalódást okozó elnéptelenedett és átépítés alatt álló épületet. Csalódásunkat enyhítette a csodálatos kilátás a völgy kijáratára, Konitsza síkságára — amely helyén a jégkorszakban egy felduzzasztott tó volt —, valamint a közeli Albánia hegyeire.

Az Aoosz a szurdokvölgyből kilépve a   Konitsza-síkságon   szétágazik, majd a Szarantoporosszal egyesül, s Albánián keresztül már Vjose néven folytatja útját az Adriai-tenger irányába.

Európa legtisztább forrásánál

Monodendriből, a Pindosz-hegység egyik mészkőplatóján fekvő faluból ereszkedtünk le a Vikosz-kanyonba. Bő egy óra alatt értük el az itt kb. 700-800 m mély folyóvölgy alját (A kanyon legnagyobb mélysége a mészkőfennsík felszínéhez viszonyítva 1000-1100 m.) A kanyon eme felső szakasza ekkor már száraz volt, néhány kisebb mélyedés kivételével, ahol az időszakos vízfolyás vize megrekedt és még nem párolgott el. A víz Zagória flisterületéről származik, a hóolvadás táplálja. Ekkorra (május végére) Zagória hó takarója teljesen elolvadt, így megszűnt a víz-utánpótlás.

Két-három kilométert a kiszáradt mederben gyalogoltunk kisebb ház-tömbnyi folyóvízi „kavicsok” között. Általában sikerült a kőtömböket kikerülnünk, néhol azonban csak ezek megmászásával haladhattunk tovább.
A kanyon hosszának a közepe táján értük el (a görögök szerint) Európa legtisztább vizű forrását, amely az alsó szakaszt megtölti vízzel. A vízzel telt meder előtt a száraz medren keresztül, a völgy jobb oldalán folytattuk túránkat, majd kemény két órai gyaloglás után érkeztünk a műemlékjellegű Mikrapapingóba.

A kis település környezetét pados mészkő alkotja. A vízszintesen települt mészkőlapokat a környékbeliek csak téglalap alakúra vágják, s kész van a tetőfedő anyag, ami ezen a vidéken igen gyakori látvány. Ez egyben a bő egyhetes pindosz-hegységi barangolásunk végét is jelentette.
(Ez a cikk megjelent a Turista Magazinban 1992-ben. Fotó: Szabó Ödön és Google)

Facebook hozzászólás
Támogatom a Földrajz Magazint