Címlap Tudomány

375 millió éves sétáló hal maradványait rekonstruálták

A 375 millió éves sétáló hal hátsó testrészeit rekonstruálták amerikai tudósok.

A 375 millió éves sétáló hal hátsó testrészeit rekonstruálták amerikai tudósok. A Tiktaalik roseae az utóbbi évtizedben talált legfontosabb kövület, mert magyarázattal szolgálhat arra, hogyan fejlődtek ki a szárazföldi gerincesek.

A faj most vizsgált kövületei a test hátsó részeiről is fontos információkat árultak el, ugyanis korábban csak az elülső testrészt ismerték.

Az új részletek közül leglényegesebb a medencecsont és a farokuszony, mert ezek alapján a tudósok el tudják képzelni, hogyan úszhatott az ősi gerinces a devon földtörténeti kor sekély vizeiben.

A sétáló hal néven is ismert Tiktaalik roseae az összes szárazföldi gerinces elődje, beleértve a kétéltűeket, a hüllőket, az emlősöket és az embert. Nagy, vízi ragadozóról van szó, amelynek hossza elérte a 2,5 métert. Egyes vonásai halra emlékeztetnek: pikkelye és uszonyai voltak, ám csapott koponyája, váll-, kar- és csuklócsontja későbbi, kizárólag szárazföldön élő állatokra utal.

A 2004-ben Kanada sarkkörön túli vidékén, az Ellesmere-szigeten talált kövület első vizsgálatai csak az állat elülső részeire koncentráltak. A hátsó részeket csak legutóbb, az ugyanott gyűjtött többi Tiktaalik-példány megtisztítása után tudták tanulmányozni.

A vizsgált maradványok közt szerepel egy vastag, erőteljes hátsó uszony, ám a nagy meglepetés a medenceöv, amely az uszonyok megtámasztását biztosította.
“A medencecsont olyan széles, mint a vállöv. Az uszony végtaggá alakulásának ebben a szakaszában kisebb medenceövet vártunk volna” – magyarázta Ted Daeschler, a Drexel Egyetem Természettudományi Akadémiájának tudósa.

Tanulmányukban azt írták a kutatók: a négy robosztus végtagon alapuló mozgás kezdeményei már a hal uszonyaiban is megjelennek – jóval azelőtt, hogy a szárazföldi állatokra jellemző “négykerékmeghajtás” kifejlődött volna.

A sétáló hal hátsó fertályának felderítése azt is lehetővé tette, hogy újramodellezzék, hogyan nézhetett ki és hogyan haladt előre a közegben, amelyben élt. A szimuláció azt mutatta, az uszonyokkal úszáskor biztosan evezett, ám időről időre lábként, sétára is használhatta.
“Valószínű, hogy a Tiktaalik elég ügyesen használhatta ezeket az uszonyokat, hogy a sekély talajon előbbre lökje magát a növények között, és ki tudja, esetleg kis időre szárazra is merészkedett, hogy átjusson egy másik vízfolyásba. Minden egyéb tulajdonsága – szaporodása, érzékszervei, zsákmányszerzési szokásai, légzése – a vízi életmódhoz kötődött” – fűzte hozzá Daeschler.
(http://www.bbc.co.uk/news/science-environment-25713538)
(Fotó: Wikipédia)

Facebook hozzászólás
Támogatom a Földrajz Magazint