Az utóbbi években meglehetősen sok gondot és bajt okoztak hazánkban az árvizek és a belvizek. Ismét megkondultak a vészharangok az elhanyagolt gátak és töltések, vízelvezető csatornák miatt. Vészkiáltások röppentek fel újra: pénz kell, még több pénz, forint milliárdok a gátak megerősítésére. A legutóbbi időkben a megdöbbentő hírt naponta többször is az emberek fejébe sulykolták a médiák: napi több száz millió Ft-ba kerül a védekezés. A katasztrófával sújtott területeken heroikus küzdelmet folytatnak az ember ELLENSÉGÉVEL, a vízzel. (A cikk eredeti publikálásának dátuma: 2000 májusa, a fotók a 2013-as dunai árvízről készültek – a szerk.)
Jómagam megdöbbenve állok az események hallatán. A múlt századi nagy folyamszabályozások óta, több mint száz éve ugyanazzal a módszerrel, a folyók szűk gátak közé zárásával próbálunk meg védekezni az árvizek ellen. Az árvíz pedig rendszertelenül, de mégis jött, mindig magasabb árhullámokkal. A védekezés immár több mint száz éve minden alkalomkor milliárdokba kerül az adófizető állampolgárok számára. A kormány intézkedik: még több pénzt biztosít a védekezéshez, hiszen mindenki láthatja: kell a pénz. De vajon jó helyre költjük-e el a Ft-milliárdokat? Már több mint száz éve, hogy bárki is föltette volna a kérdést: Vajon helyes módját alkalmazzuk-e a védekezésnek? Hiszen a gátakba és töltésekbe ölt hatalmas pénzek, a gátmagasítások ellenére a vészhelyzet bármikor kialakulhat. Az árhullámok furcsa módon mindig magasabbak és a gátak bármikor átszakadhatnak. Vajon tényleg ez az egyedüli helyes és hosszú távú módszer a probléma kezelésére?
Úgy gondolom, éppen itt az ideje annak, hogy eme bonyolult és összefüggéseiben nagyon is komplex jelenség hátteréből próbáljuk meg elemezni a kérdést, túljutva azon a nagyon leegyszerűsített, ám a közvéleménybe mélyen beivódott sémán, miszerint a víz és az árvíz a gátak közé zárt medrekben rohan lefelé és nekünk nem kell mást tennünk, mint jó karban tartani az állandóan fölmagasított gátakat és vízelvezető csatornákat.
Először tehát nézzük a kérdés elméleti hátterét: Magyarország a Kárpát-medence alján, a vizek folyásirányában helyezkedik el. Ez megváltoztathatatlan földrajzi tény, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ez azt jelenti, hogy a bennünket körülölelő hegykoszorú vizeinek döntő hányada hozzánk folyik le. Tehát nemcsak a Kárpát-medence területe fölött lehullott csapadék okozhat gondokat, hanem a hazánkénál jóval csapadékosabb hegyvidékek vizeit is végső soron mi kapjuk meg. Hatalmas mennyiségű vízről van tehát szó. Olyan nagy mennyiségű víz ez, amelyet a természet önmaga sosem tudott teljes mértékben kivezetni a Kárpát-medence területéről. A jelenlegi nemzedékek számára ez furcsa, sőt talán nagyon sokak számára ismeretlen is, hiszen mi úgy nőttünk fel, hogy Alföldünkön szántók és megművelt táblák váltogatják egymást. De elegendő egyetlen pillantást vetni a Kárpát-medence álló- és folyóvizeit, valamint belvizes területeit a folyószabályozások kora előtt ábrázoló térképre, hogy lássuk a megdöbbentő különbséget. Ha a belvizes területeket is figyelembe vesszük, akkor azt láthatjuk, hogy Alföldünk igen jelentős része, több mint fele állandóan vagy időszakosan vízborította terület volt. Az időszakos vízborítás pedig sokszor és sok helyen hosszú hónapokig tartott, így biztosítva az élővilág számára a túlélést, az ember számára pedig a megélhetést a nyár végéig is eltartó aszályos időszakban. Nagyon leegyszerűsítve, a jelenséget úgy is jellemezhetjük, hogy a hegyvidéki területekről oly nagy mennyiségű víz kerül(t) a Kárpát-medence területére, amelyet a meglévő vízhálózat nem volt képes a medrekben tartva, rövid idő alatt elvezetni. A természet tehát szétterítette vizeit az árvizek és belvizek által, hogy időben elnyújtva, később kivezethesse azt a medence területéről.
A jelenlegi szituációban egyetlen egy dolog nem változott a folyószabályozások előtti korhoz képest. Ez pedig a lehulló csapadék mennyisége. Tehát ugyanolyan mennyiségű csapadékot kellene ma ár- és belvízmentesen átvezetni az országon, mint ami a folyószabályozások kora előtt sok helyen tengerként borította a földeket. Ez meglehetősen nehéz feladat és nem is jó célul kitűzni ezt teljes mértékben. Ráadásul az akkori vizek sokkal hosszabb idő alatt értek el hozzánk, aminek főként 2 oka van: 1) a hegyvidékek jelentős részét dús erdőségek borították. A növényzet pedig igen jelentős mennyiségű csapadékot tud megfogni és tartalékolni. Ez időben elnyújtja, hosszabb ideig tartóvá teszi a vizek elfolyását, de jelentős mértékben csökkenti is a már lehullott csapadék mennyiségét, hiszen felhasználja azt és párologtatja és párolgási felületül is szolgál. 2)
A másik ok a vízfolyások szabályozása: A) Először is jelentősen rövidebbek lettek eredeti hosszuknál, a kanyarulataik átvágása miatt. Ezáltal kevesebb vizet tudnak magukba fogadni. Elvesztették kanyarulataikat, ezzel növekedett a bennük folyó víz sebessége. B) A természet számára a legtragikusabb változás azonban a folyómedrek és folyóvölgyek szélességének drasztikus csökkentése volt. A mai kor embere számára ez megint furcsának tűnhet és szintén kevéssé ismert. Nevezetesen az, hogy mit is takar a folyómeder és folyóvölgy fogalma. A vízfolyások köztudottan a medrükben folynak, a folyómedernek viszont a folyó völgye ad teret. A folyó tehát az átlagos mennyiség körüli vizeket a medrében vezeti le,ám árvizes időszakban kilép medréből és vizének levezetésére részben vagy egészben, de rendszeresen és törvényszerűen a völgyet is használta. Folyóvölgy és folyómeder mérete általában jelentősen különbözik egymástól. Míg a folyómedrek szélessége magyarországi viszonyok között általában néhányszor tíz méter, s csak a nagy folyóké mérhető száz méteres nagyságrendekben, addig a folyóvölgy szélessége még egy 10 m szélességű meder esetében is elérheti akár a km-es nagyságrendet. A folyószabályozások után a folyó, mint földrajzi jelenség gyakorlatilag a folyó medrével azonosult, amelyet gátak határolnak el a völgy többi részétől. A mai nemzedékeknek már ez tűnik természetesnek, hiszen úgy nőttünk fel, hogy ezt tapasztaltuk. Visszatérve az árvizek gyors levonulásának problémájára, megállapíthatjuk tehát, hogy ugyanaz a vízmennyiség amely régen mondjuk egy 1 km széles folyóvölgyben 1 hét alatt folyt le, most le kell, hogy folyjon mondjuk egy 25 m szélességű folyómederben 1 vagy 2 nap alatt. Azért kell tehát gátakat építenünk a vízfolyások medreinek szélére, mert egy adott időtartam alatt sokkal nagyobb mennyiségű vizet kell elhelyezni egy sokkal keskenyebb mederben.
Van azonban még egy gond, amely sokkal nehezebben kezelhető az előzőnél. Ha ugyanis csak arról lenne szó, hogy a vizet elvezessük, akkor elegendő lenne egyszer megépíteni a megfelelő magasságú gátakat, és utána már csak jó karban kellene tartani őket. A valóság ezzel szemben az, hogy a gátakat állandóan magasítani kell. Ugyanis minden folyóvíz szállít kisebb vagy nagyobb mennyiségű hordalékot. A hegyvidéki területekről a vízfolyások medrébe került kőzetanyagok különböző módon és állapotban szállítódnak el. Ezek közül számunkra most a legfontosabb a lebegtetett hordalék jelenléte, amelynek mennyisége egyes esetekben megdöbbentően nagy lehet. A lebegtetett hordalék azt jelenti, hogy az eredeti kőzetanyag fizikailag kisebb darabokra aprózódva a folyóvíz sodró erejénél fogva a folyóvízben lebegve szállítódik tova. Ez egyben azt is jelenti, hogy csak addig szállítódik, amíg a víz mozgási energiája elég nagy ahhoz, hogy magával ragadja és lebegtetve tova szállítsa a kőzetdarabkát. Mihelyst a folyóvíz veszít energiájából, pl. hegyvidékről alföldi területre érkezik, vagy medréből kilépve völgyében szétterül,a magával hozott hordalékától azonnal megszabadul. Rétegesen szétteríti azt. Tehát a folyóvíz alföldön töltögeti, építi völgyét. Azaz csak építette, amíg gátakkal az ember arra nem kényszerítette, hogy a medrét soha ne hagyja el. Ettől azonban hordalékszállító képessége még ugyanúgy megmaradt. Sebessége ugyan megnövekedett, energiája nagyobb lett, de lebegtetett hordaléka egy részétől ekkor is megszabadul, csak éppen most a nagyobb súlyú, ezért nehezebben szállítható darabkákat ülepíti ki ott, ahol eddig finomabb frakciót terített szét.
A sok hordalékot szállító folyóknál, amilyen pl. a Pó-folyó Olaszországban, az eredmény gyorsan szemmel látható. Az eddig több km széles völgyben szétterített hordalék, most a gátak között, a keskeny mederben ülepedik le, állandóan emelve ezzel a folyóágy fenekét. Mivel az árvizek kivédése érdekében a folyóágy emelkedésének ütemében magasították a gátakat is, így az egész folyó lassan egyre magasabbra került. Olyannyira, hogy mára már egyes helyeken a szomszédos falu templomtornyának magasságában folyik.
A gátak emelése tehát törvényszerűen vezet a következő gátemeléshez. Rengeteg pénzünkbe kerül, hiszen a mi adónkból épül és nem nyújt perspektívát, nem jelent végleges megoldást hosszútávon. A gátak közé szorított vízfolyások medréből ki lehet ugyan kotorni a fölhalmozódott hordalékot, de ez megint csak pénzbe kerül és hosszú távú megoldást ez sem kínál.
Az árvízi tetőzések szinte mindig új és új rekordjai pedig azt sejtetik, hogy a hegyekből egységnyi idő alatt lefutó vizek mennyisége még mindig növekszik. Ez pedig a gyors és egyre teljesebb lefolyás következménye. A hírekből ma már bárki nyomon követheti az eseményeket: a Kárpátokban lehullott csapadék 1-2 nap múlva árhullám formájában már a Kárpát-medencébe érkezik. A gyors és egyre teljesebb lefolyás oka a már említett növényzet pusztítás, különösen a meredek hegyoldalak erdőirtásai és a nyomukban bekövetkező talajpusztulás (a talaj egyébként szintén jelentős mennyiségű csapadék befogadására képes, ezáltal szintén árvíz csökkentő hatása van).
Mi tehát a megoldás, van-e alternatívája a gátépítéseknek? Teljesen haszontalan-e az eddigi védekezési gyakorlat?
Véleményem szerint egyedüli üdvözítő megoldás nincs. Mindegyik módszer másképp járul hozzá a probléma megoldásához. Hosszútávú eredményeket csak ezek együttes alkalmazásától várhatunk. Természetesen továbbra is szükség van a megfelelő helyen a megfelelő gátépítési munkálatokra, vízelvezető csatornák karbantartására stb. De fel kellene ismernünk végre, hogy ezekkel a módszerekkel csak a probléma tüneteit orvosoljuk, az okokat nem hárítottuk el. Csak „tűzoltó munkát” végzünk, ezért ezeket ki kell egészíteni a valódi problémamegoldó módszerekkel.
A határainkon kívül található hegyvidéki területek erdőgazdálkodási módszereibe sajnos nem sok beleszólási lehetőségünk van. Éppen emiatt kell fokozottan törődnünk saját vízjárta területeinkkel. Az árvíz-belvíz probléma hosszútávú megnyugtató kezelésének legfontosabb területe a megfelelő földhasznosítások alkalmazása. Ez két dolgot takar: 1) Fizikailag nagyobb tér biztosítása az ár- és belvizek számára; 2) Ezeken a területeken az ár- és belvízvédelem szempontjából legmegfelelőbb földhasználati módok meghonosítása (ismét). Lássuk részletesebben ezt a két dolgot:
1) Ami az elsőt, a nagyobb terek biztosítását illeti: A) Ahol erre még megmaradt a lehetőség, azaz még nem építették be a folyóvölgyet, vagy annak egy részét, ott biztosítsuk újra a meder és völgy egységét. Adjuk a vízfolyásnak vissza ami amúgy is az övé. Ezután B) vizsgáljuk meg, hogy mely — részben már beépített — völgyek esetében van meg a rentábilis lehetősége a völgy renaturalizációjának. Azaz, próbáljunk meg kivonulni azokról a völgyszakaszokról, amelyek esetében kis veszteséggel még megtehetjük ezt. Ha a fenti két dolgot megtettük, még mindig csak igen kevés teret adtunk vissza a vízfolyásoknak és az esetek egy részében ez az út nem lesz járható, pl. a benépesült, beépített völgyeknél. Itt marad a hagyományos védekezési mód: gát- és csatornaépítések.
2) Igen fontos kérdés a földhasználati módok helyes kiválasztásának kérdése. Gazdasági, de ökológiai-természetvédelmi probléma is egyben. Bosszantó dolog a televízió híradásaiban megjelenő földműves, aki az árterületre vetett, vízben álló búzatáblájára mutogatva, dühösen vagy siránkozva kéri vagy követeli a földművelésügyi tárcától a kiesett termés miatti kártérítést. Ez esetben sérelmesnek tartanám a kártérítést, amely megint csak az adózók pénztárcájából történne. Sérelmesnek tartanám, mégpedig azért, mert az illető földműves nem a területnek megfelelő földhasznosítási módot választotta. Árterületen és belvíz járta helyeken ugyanis nem a szántó a megfelelő művelési ág, hanem az ártéri rét- és legelőgazdálkodás. Rétnek és legelőnek sok típusa van. Van amelyik több, van amelyik a kevesebb vizet szereti. Van amelyik egyenesen igényli az évente rendszeresen jelentkező és néhány hétig tartó vízborítást, van amelyiknek az is jó, ha évekig elmarad az. Mindegyik típus a neki megfelelő helyen fog kialakulni. Az időszakos vízborítások nem zavarják az állattenyésztést sem, mert az állatok a területről elterelhetők, ha jön a víz. Az árterek és folyóvölgyek hagyományos gazdálkodási módja tehát a rét- és legelőgazdálkodás, a magasabb részeken kiegészítve mással is, pl. hagyományos típusú (nem intenzív) gyümölcstermesztéssel, zöldségtermesztéssel. A vízfolyásközeli mélyebb területek már rendszeres és hosszantartó vízborítást is kaphatnak: itt hagyni kell a természetet élni. Fűz- és bokorligetek, folyómenti galériaerdők stb. élettere ez. De ne higgyük, hogy ezek elveszett, hasznosíthatatlan területek az ember számára. A természetes partok ívóhelyek biztosításával lehetővé teszik a halállomány regenerálódását, ezáltal a halászat és halgazdálkodás fennmaradását. Ezenkívül természetvédelmi területekként őrzik a természet megmaradt darabkáit fiaink és unokáink számára, emellett jóléti, oktatási és tudományos célokra hasznosíthatók, az idegenforgalom révén némi bevételt is termelnek. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk során sok szántóterületet kell kivonnunk a gazdálkodásból. A folyómenti területek kiválóan alkalmasak erre, mert egyébként is gazdaságtalan volt itt a szántó művelési ág fenntartása, aránylag könnyen renaturálhatók és a hagyományos gazdálkodási módszerekkel, valamint természetvédelmi hasznosítással hosszú távon fenntarthatók. És! Ne feledjük az ár- és belvízvédelemben játszott hasznos szerepüket! Mik ezek? 1) Az ár- és belvizek számára rendelkezésre álló nagyobb tér kezelhetőbbé teszi az árvizek levonulását. Térben szétteríti a vizeket, időben elnyújtja levonulásukat, ezzel jelentősen csökkenti az árhullám magasságát. Ezzel tehermentesíti a védműveket, a gátakat nem kell olyan magasra építeni, ezáltal csökken a veszélyhelyzet és pénzt takarítunk meg. Ez a hatás hasonló ahhoz, mint amit az árvédelmi víztározók fejtenek ki, ám azok számos egyéb — de most nem részletezendő — szempontból kedvezőtlenebbek és drágábbak, mint az árterületek renaturalizációja.
2) A vizek szétterülésével lehetővé válik az árvizekkor különösen nagy mennyiségben szállított hordalék szétterítése is. Ezáltal jelentősen csökkenhet a medrek feltöltődése, ezzel a folyók és gátak magasodása. Ritkábban kell majd kotorni a folyómedreket, ezzel pénzt takarítunk meg.
3) Mivel az árterületként használt földeken nem jelent gondot a belvíz jelenléte, ezért jóval kisebb területeken lesz szükség a gátak alatt átszivárgó vizek és belvizek mederbe történő átszivattyúzására, ezzel szintén pénzt takarítunk meg.
4) A folyóvölgyek és árterületek rendszeres elöntése azt eredményezi majd, hogy a felszín alatti vízkészletek, a talajvíz kiterjedése megnő, s ez jótékony hatással lesz a környező területek vízgazdálkodására ott, ahol a csatornázások leszívó, kiszárító hatása jelentkezett.
5) A bőséges vízellátás hatására az ár- és belvizeknek biztosított területeken dús növényzet fog megtelepedni, amely fizikai és fiziológiai hatásánál fogva egyrészt csökkenti a medrekben levezetendő víz mennyiségét, másrészt egyenletesebbé teszi a vízjárást, tompítja a vízállás szélsőségeit.
6) Ha az élővilág által alkotott rendszer egyszer már kialakult a területen és megerősödött, többé-kevésbé önfenntartó, nem kerül sok pénzbe. Ezáltal hosszú távon olcsó, sőt hasznosítása révén hasznot termel.
Bár nem az ár- és belvízvédelemhez tartozik, de szintén a rendszer hasznaként kell megemlítenem annak biológiai víztisztító hatását, amely a vízminőségvédelem szempontjából jelentős.
Fentiekkel egyenértékű problémamegoldó módszernek tartom a szemléletmód befolyásolását, átformálását. Tudomásul kellene vennünk végre, hogy a természetet nem tudjuk leigázni hosszú távon. Csak elpusztítani vagyunk képesek, de ez az emberiség pusztulásával is jár. A völgy a folyóé, ezért legalább egy részét hagyjuk meg neki ott ahol megmaradt, s ha lehet renaturalizáljunk újabb völgyszakaszokat. Megdöbbentő volt látni a televízió képernyőjén az elmosott házát sirató kárpát-ukrajnai idős nénit. Zokogva mondta, hogy mindenük elveszett, de erősnek kell lenniük. Ha életben akarnak maradni, újra kell építeni házukat. És újra is építik, ott, azon a helyen, ahol már évtizedek óta állt. Segítséggel, adományokból, összefogással, de újra építik házukat. Ilyenkor a fájdalom, a kívülállókban a részvét megnehezítik a tisztánlátást. Mégis ki kell mondanom: oda ne építkezzenek újra, ahol az árvíz egyszer már pusztított. Mert ott jövőre megint jön az árvíz és jönni fog azután is. A védekezés pedig igen költséges dolog, amely az adózó állampolgárok és nem a ház tulajdonosának pénztárcáját terhelik. Nem szabadna árterületre építkeznünk. Ám az emberek zöme nem tudja ezt, mert hozzászoktatták, hogy az állam bárhol megvédi házát. A hatályos jogszabályok ma is úgy szólnak, hogy a vízügyi tárca kötelessége megvédeni a lakosságot árvíz idején. Ez az egyik oldalon jogosan elvárt kötelessége az államnak. A másik oldal viszont azt jelenti, hogy elhibázott építkezések és épületek ezreit kell megvédenünk szintén a mi adónkból. Persze az állampolgár csak részben hibáztatható abbéli tudatlansága miatt, hogy fel sem merül benne oktondisága midőn vízjárta területre építkezik. Az építési hatóságok feladata kellene, hogy legyen ennek megakadályozása. A vízjárta területek ugyanúgy nem alkalmasak házhelynek, mint mondjuk a magas hegycsúcsok. Technikailag kivitelezhető mindkét helyre az építkezés, csak nehéz és költséges, azaz nem rentábilis. A hegycsúcsok persze vad és veszélyes helyek, eszébe sem jut az embernek, hogy oda építkezzen. Az árterek mások: általában laposak és a víz elvonulta után kellemesek. Ám az ide építkezés szintén drága, hiszen meg kellene védeni az épületet az újabb árvíztől. A baj csak az, hogy amíg az épület minden hasznát és kényelmét a tulajdonos élvezi, addig az árvízzel szembeni megvédését elvárja az államtól, aki tulajdonképpen megint csak az adózó állampolgár pénzén teszi ezt. Szintén szemléletmódbeli kérdés, hogy olyan völgyekben és árterületeken, ahol mondjuk még csak egy vagy két ingatlan található, ne úgy védjük meg a pontszerű objektumként jelenlévő házat, hogy kilométer hosszan gátak közé szorítjuk a vízfolyást. Kerítsük körül az épületet, ha már egyszer odaépítették és ne engedjük meg újabbak fölépítését.
Befejezésként fölhívom a figyelmet arra, hogy a fent vázolt ár- és belvízkezelési módszerek a leginkább „természetbarátok”. Jó példái annak, hogy a természetvédelem igenis értünk, emberekért is van és mutatja, hogy a természetvédő hogyan gondolkodik hosszú távra az ember és a természet közös érdekében.
Szabó Ödön
természetvédelmi ökológus
Kairó, 2000. május 06-án.
A részleteket 
Hozzászólok